Találtam az onokám könyvespolcán egy könyvet, amit el is olvastam: Sas István - Reklám a jóért. Ez a címe. És a Társadalmi Célú Reklámokról szól. Így, csupa nagy betűvel. Tudják, azokról a reklámokról, amik arról szólnak, hogy hogyan is kellene élnünk, meg hogy kiknek segítsünk.

Ezt írja: „A „társadalmak” hál’ istennek a 3. évezred elejére kezdenek felelősségükre ébredni, és elvárják a társadalom minden tagjától és csoportjától a felelősség rájuk eső részének vállalását. A felelősség vállalása ma már nem extra bónusz, hanem a minimum! Ez az elvárt, kötelező alap-magatartás! Ma már sem egy magánember, de egy vállalat sem „villoghat” mások előtt azzal, hogy ő „környezetbarát módon gondolkodik”, vagy azzal, hogy ő „érzékeny a szociális problémákra”. Ez az idő el- múlt! Ha valaki nem így tesz, akkor eleve kiírja magát a versenyből. Csak a többiekhez képest megkülönböztető érvényű, különleges teljesítménnyel lehet előrukkolni. Csak azt érdemes kommunikálni. Bocsánat. Nem „érdemes”, hanem „kötelező”!”

Hááát, tudja fene. Én bizony úgy látom, hogy még mindig csak kifelé mutogatják, hogy milyen szép zöldek. Pedig csak a feketét igyekeznek zöldre pingálni. Tudják, kedveskéim, mifelénk úgy mondják, hogy ebből csak libafos szín lesz.

Azt mondja ez a Sas Pista, hogy már Mózes kőtáblája is egy TCR volt. Meg hogy most már egyre több ilyen reklám van és muszáj, hogy ezek jó nagyot szóljanak, különben a kutya sem fog odafigyelni rájuk. Állítólag több mint 60 ezer civil szervezet van ma Magyarországon, bár ebből csak 5 ezer működik, de ők mind szeretnék reklámozni magukat. Szóval, most már nem csak a mosópor, autó, meg szempillaspirál reklámokat kell elviselnünk, hanem az állat-, ember- és környezetvédőket, 1% gyűjtőket és lelkiismeret-ébresztőket is. Sőt, ők sokkal erőszakosabbak is lehetnek, hiszen ők nem a saját érdekük miatt teszik ezt, hanem a társadalmi jó miatt. A cél meg, ugye, szentesíti az eszközt. (Bár erre a papunk mindig azt mondja, hogy nem így van, ő pedig egy tanult ember!) Én meg azt gondolom, hogy ha valamire igazán szükségünk van, annak nem kell reklám.

Vitatkoztam én már erről az onokámmal is. Ő is azt mondja, amit a Sas Pista, hogy milyen jó, hogy a cégek is költenek például a környezetvédelemre. Hát miért baj az, ha ebből nekik is van hasznuk? Attól még a környezetnek nem jut kevesebb. Na de nézzük például a Coca Colát! Elhiszem én azt, hogy ők sokat költenek környezetvédelemre. Is. Meg a kólájuknak a reklá- mozására is. Aztán meg a környezetvédők is egy rakat pénzt költhetnek és jó sokat dolgozhatnak azért, hogy megértessék az emberekkel, hogy mennyit árt nekik is, meg a környezetnek is a kólagyár. Egymást próbálják ők is túlkiabálni. Itt, kérem, már mindenki kiabál. Mindenki túl akarja harsogni a másikat.

Mi lenne, ha egy kicsit mindenki csendben maradna??? Mi lenne, ha csak egy hétig senki nem reklámozna semmit? Mi lenne, ha mindenki tényleg csak azt venné meg, amire igazán szüksége van? Ha egyáltalán elgondolkodnának arról az emberek, hogy mire is van igazán szükségük? Talán akkor nem kellene a civil szervezeteknek sem kiabálniuk és a TCR-ekre sem lenne szükség. Mert nem csak az emberek tudnák – reklámok nélkül is – hogy mi a jó nekik, hanem a társadalom is. Csak egy kis csend kellene, hogy tudjunk végre egy kicsit gondolkodni is.