Egy osztály – egy takaró
Be kell vallanom, hogy a címben feltüntetett rendkívüli projekt nem hulladék-újrahasználati programként indult gimnáziumunkban, hanem inkább karitatív megmozdulásként, de tagadhatatlan, hogy a végére hulladékcsökkentésként is megállta a helyét.
Az ötlet azon apropóból csírázott ki, hogy egy frekventált, egyhetes rendezvényünkre elfogadta meghívásunkat Böjte Csaba ferences szerzetes, akinek 2002-ben életre keltett alapítványa köztudottan árvaházakat tart fenn Dévától Petrozsényig, Nagyszalontától Torockóig – számos helyen Románia-szerte. Csaba testvér érkezése feletti örömünkben nem feledkeztünk meg arról, hogy valamivel megháláljuk látogatását. S hogy mivel?
„Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást.” Csaba testvérnek e gondolataiba kapaszkodva fogant meg az ötlet egy tanárnőnk lelkében: minden osztály varrjon 1-1 takarót az árvaházak gyerekei számára. S hogy miképpen zajlott le a projekt? Először is – ráhangolódásként – minden osztályunk megtekintette a Böjte Csabáról szóló, Fekete Ildikó rendezte Utazások egy szerzetessel című dokumentumfilmet. A film nyers őszintesége után egyetlen diákot sem kellett noszogatni, hogy hulladék textildarabkákat gyűjtsön saját háztartásában a takarókhoz.
A „menetrend” tulajdonképpen a következő volt: a program meghirdetése (osztályonként szóban, illetve a faliújságon, valamint az iskolai honlapon) után összegyűjtöttük a hátlapokat és előlap-foltokat, osztályonként megterveztük és megvettük a bélésanyagot, öszszevarrtuk a takarókat, amiket egy időre közszemlére tettünk az aulában. Végül nagy örömmel átadtuk.
A projekt motorja, a takarók nagy részének összeállítója az ötletgazda Nagy Eleonóra tanárnő volt, aki a fel nem használt anyagdarabokat is szorgalmasan elraktározta későbbi hasznosításra. Köszönjük neki az ötletet, amellyel segített diákjainkkal együtt megtapasztalni a közösség összefogásban rejlő erejét. És talán nem üres frázis azt állítani, hogy mindeközben figyeltünk a világra, a környezettudatosságra, az alapanyagként felhasznált hulladékok újrahasználatára, a hulladékcsökkentésre is. Én legalábbis hiszek ebben. Mint ahogy Böjte Csaba gondolataiban is: „Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé.”
