A tavaly november óta talonban tartott, kész termékdíjtörvényjavaslattal június elején állt elő a kormány. Mi volt a titkos akció célja? A „gonosz” ipari és civil szereplők teljes kizárása a „jóságos” Állam bácsi tervezgetéséből. Már-már megtisztelő, hogy az állam a civil szférát bizonyára ennyire veszélyesnek látva, hatalmánál fogva megvonja a beleszólás jogát, mi több, több ezer civil szervezet helyébe lépve, kikiáltja magát a nép kizárólagos „magyar hangjának”.

A diktátum azonban nemcsak bennünket, de az ipari szereplőket is sújtja. Az állam ugyanis fogta magát és lenyúlta a bizniszt. Abban egyetértünk az állam képviselőivel, hogy a korábbi koordinálói rendszer működésképtelen volt. A Humusz kezdettől fogva azt vallja, hogy nem lehet tiszta verseny a hulladékpiacon, ugyanakkor nem ésszerű olyan területet államosítani, amelynek egy része képes piaci alapokon működni, éppen azért, mert a verseny költséghatékonyabb társadalmi szempontból is. A törvény szakmai érdekképviselőket invitál a termékdíj bizottságba, a megnevezés az indítvány részletes indoklásában már csak ipari szervezetekként köszön vissza. Hol itt a lakossági??? Az állam túlkapásait a civil kontroll hivatott jelezni, még ha ez fáj is. Vagyis egy olyan független felügyeleti szervre van szükség a piaci viszonyok kiegészítéseként, ami az összes érintett érdekcsoportot – így a lakosságot képviselő civileket is – bevonja.

Arról volt szó még tavaly év végén, hogy az akkori rendszerben behajtott kb. 20 milliárd forint helyett az államnak 80-100 milliárd forintnyi bevétele hiányzik a termékdíjnak a koordináló rendszeren keresztüli megkerülése miatt. Tisztán a kasszahiányból indult ki tehát a kezdeményezés, hogy azonnal meg kell változtatni a termékdíj- rendszert. Az eredeti célhoz képest: most már csak 49 milliárdot akarnak beszedni – úgy, hogy emelték szinte minden hulladékáramnál a termékdíj mértékét. Az összegből 26 milliárd rögtön el is megy a rendszer fenntartásra. És pontosan hová megy a többi?

Az adó, avagy a termékdíj a szennyező fizet elven alapul, azonban az ezt szolgáló zöldadók végső soron mindig a fogyasztókat terhelik. A fogyasztóra történő áthárítás pedig semmilyen hatást nem gyakorol a termelőre. Ez különösen igaz olyan piacokon – például az alapvető élelmiszereknél és velük együtt a csomagolásaiknál –, ahol a kereslet árrugalmatlan. Egy zöldadó akkor érhet el eredményt, ha kidolgozásra kerül egy olyan módszer, amely biztosítja, hogy legalább részben a gyártón maradjon a tisztább termelésre ösztönző többletteher. Ennek itt nyomát sem látjuk.

A termékdíj törvény legnagyobb újdonsága, hogy nem a termékdíjról szól, hanem arról, hogy az állam „az ellenőrzés” tömegek számára megnyugtató kifejezése mögé bújva átvette a hulladékhasznosítás piacát. Az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség nevű fekete doboz kimeneti oldalát azonban homály fedi, csak azt látni, hogy mit kell beledobni.

A Humusz teljes véleménye a termékdíj törvényről itt olvasható: www.humusz.hu/termekdij2011