Ötéves vajúdás után 1995 nyarán megszületett a környezetvédelmi termékdíjakról szóló törvény. Ennek célja a remészeti erõforrásokkal való takarékosságra ösztönzés, illetve pénzalap képzése a mégis létrejövõ károk csökkentésére. A kormány az elõzetes tervezetet hosszan egyeztette az ipari érdekképviseletek és a multik képviselõivel. Az urak pedig semmit nem bíztak a véletlenre.

Össznépi társasjáték

A történet sajnos olyan bonyolult, hogy egyszeri elolvasásra szinta éppen olyan emészthetetlen, mint a mûanyag, amit kidobálunk. És ez a baj. Mert a mûanyaghegyekbõl képzõdött szemét nemcsak átvitt értelemben fekszi meg a gyomrunkat, környezetünk elszennyezõdése elõbb-utóbb az egészségünket is veszélyezteti.

A jogszabály az üzemanyagok, gumiabroncsok, hûtõberendezések, akkumulátorok és csomagolóeszközök termékdíj-kötelezettségérõl rendelkezik.

A szabályozás a termékdíj mértékét az adóköteles termék tömegéhez köti, és meghatározza az alapba befizetett termékdíjakból történõ egyszeri (beruházások) és rendszeres (újrahasználati, újrafeldolgozási, égetõ- és visszagyûjtõ rendszerek mûködtetése) támogatások körét.

Flakonos õrület

A törvény díjtételei anyagfajtánként eltérõk. A termékdíj mértéke csekély. Például az üvegnél kilogrammonként kettõ, a mûanyagoknál tíz forint a díjtétel. Ez mintegy harmada a Nyugat-Eorópában szokásosnak, ahol 15-20-szoros a különbség.

Azonban még ezt is meg lehet úszni. Ha a gyártó a csomagolóanyag egy- a törvényben meghatározott- részét visszagyûjti és újrahasznosítja, a teljes termékére termékdíjmentességet kap. 1996-ban például a mûanyagoknál a elég a teljes kibocsátás 12,5 %-át, 1997-ben 25 %-át visszagyûjteni, hogy a gyártó mentesüljön a termékdíjfizetés alól. Az üdítõitalos multik ezután azonnal megszûntették az egy literes üveget, és a visszaváltható mûanyag palackok elterjedésével biztosították az összes eldobó flakon termékdíj-mentességét.

De még a 12,5%-ot el nem érõknek is grandiózus kedvezményeket kínál a rendelet. Egy bonyolult képlet garantálja ugyanis, hogy aki például 1996-ban 5%-nyi gyártási hulladékát szelektív gyûjtésként dokumentálja, az máris a teljes kibocsátásra kap 40% kedvezményt.

A parlamenti képviselõk a kedvezmények számítási módjáról semmit sem tudtak. Az érintettek annál inkább. Az ismertetett hasznosítási ráták fényévnyire vannak az Európai Unió célkitûzéseitõl, amelyek legkésõbb 2000-ig 50-65 % közötti újrahasznosítási arányt írnak elõ tagjainak.

Gyûjtõmánia

A törvény ahelyett, hogy tiltaná, egyenesen célként jelöli meg a csomagolóanyagok elégetését. Az energianyerés megnevezéssel a szövegbe került szemétégetés valójában értékes másodnyersanyagok megsemmisítését jelenti -az újrahasznosítás helyett. Mivel a vegyes mûanyag hulladékok égetésével is adómentességhez lehet jutni, ez az ösztönzés ellenõrizhetetlen szennyezõanyag-kibocsátást okozhat.

A hazai jogalkotás tehát a hulladék megelõzés helyett a begyûjtésnek és az újrahasznosításnak ad elsõbbséget. Az ezzel kapcsolatos költségeket pedig végsõ soron az árba beépítve a lakossággal fizetteti meg. Közismert, hogy a fejlett nyugati álamok szabályozási gyakorlata sem segített abban, hogy a csomagolóanyag-termelés erõforrás-kímélõ és energiatakarékos legyen, a lakosságot pedig értelmetlen, ingyenes szelekciós munkára kényszeríti.

A szelektíven gyûjtött mûanyag hulladékok tekintélyes része alkalmatlan újrahasznosításra. A jogszabály semmit nem tartalmaz az eldobó csomagolások visszaszorítására és a hulladékprobléma mérséklésére. Olyannyira nem, hogy az újrahasználati (értsd: visszaváltható) csomagolások még alternatívaként sem jelennek meg.

Hiányzik a veszélyes hulladékot képezõ vagy égetés során veszélyes anyagokat kibocsátó csomagolóanyagok gyártásának, importjának korlátozása. Igazoltan veszélyes csomagolások a gyakran használt PVC (pl. öblítõs, citromleves flakonok) vagy a fémgõzölt (pl. csokoládé "papírok", chipses zacskók) mûanyag csomagolások. Ezek égéskor nehézfém részecskéket, sósav-, dioxin- és furántartalmú gázokat juttatnak a levegõbe.

Hiányzik a hulladékmegelõzõ rendszerek kiépítésének az alapból történõ támogatása, a hulladékmegelõzési felvilágosító tevékenység, az oktatás hálózatának kidolgozása, finanszírozása.

Égetni vagy tölteni?

Hiányzik az újrahasználati rendszerek mûködési feltételeinek kidolgozása, támogatása is. A betétdíjas csomagolási rendszerek korszerû és környezetkímélõ változatainak kiépítéséhez ugyanis komoly beruházások szükségesek: a víz-visszaforgatásos, víztisztító berendezéssel felszerelt palack- és ládamosók, a raktározási rendszerek kiépítése ugyanis jelentõs költségtöblettel jár az eldobó rendszerekhez képest.

Az újrahasználati rendszerek visszaszorulása együttjár a fa-, üveg-, és textilcsomagolások részarányának csökkenésével. Helyükbe a különféle fém-, mûanyag- és kombinált csomagolási módok lépnek, amelyek külföldrõl kerülnek az országba, vagy külföldi tulajdonú társaságok külföldi alapanyagokból állítják elõ õket (pl. Tetra Pak). A tetejébe a betétdíjak ma már olyan alacsonyak, hogy alig ösztönöznek a visszaváltásra. Így a visszaváltható csomagolások egyre nagyobb része is a szemétbe kerül.

A visszaváltható rendszereknél fontos a szabványosítás. Nálunk pont ellenkezõ irányzat uralkodik: a termelõk versengve alakítanak ki egyedi palackokat, rekeszeket. Sok száz kilométert utaznak a göngyölegek a kizárólagos gyártókhoz, és a kereskedelemnek is külön kell tárolni az egyes típusokat, és a visszaváltási arány is jelentõsen lecsökken, mert joggal mondja a kereskedõ a vevõnek: "ilyen fajta üveget nem tartunk".

Hiányzik az eldobó csomagolások, különösen a mûanyagok és a fémek kötelezõ anyagjelölési rendszerének bevezetése is. Ha olvasónk egy Nyugat-Európában készült terméket vesz a kezébe, általában az alján megtalálja az anyagfajtát mutató feliratokat (PE, PVC, PET, PS vagy PP). Ennek hiánya a most támogatni kívánt szelektív gyûjtés bevezetésének az értelmét is megkérdõjelezi. A mûanyag-feldolgozók többsége ugyanis elõírja a gyûjtõknek, milyen anyagfajtát tud feldolgozni. A vegyesen összedobált mûanyag flakonok és zacskóhegyek sem minõségben, sem tisztaságban nem felelnek meg az újrafeldolgozás követelményének.

A rendszeres támogatási célok között viszont megjelent a mûanyag energetikai hasznosítása öt forint/kg támogatással. A visszagyûjtésre ugyanennyi jár. Vagyis a mûanyag -legalábbis kormányunk álláspontja szerint- égetni ugyanolyan jó, mint újratölteni.

Ugyanakkor a törvényalkotók támogatják a kombinált csomagolóeszközök (pl. Tetra Pak dobozok) újrafeldolgozását is, pedig a nagy nyersanyag és energiaigénnyel elõállított dobozoknak nincs ésszerû újrahasznosítási módja. A budaörsi gyár megvalósított egy technológiát ugyan, amely képes visszanyerni a papírrostokat, de ez nem jelent megoldást a mûanyag és alumínium alkotórészekre.

Elosztás

A gyártók által befizetett termékdíjalból alap képzõdik, amit a Könyezetvédelmi Minisztérium kezel. Az alap forrásai -a könnyen megszerezhetõ mentességek miatt-, a jövõben elapadnak. A fogyasztó a termékdíjban egy egyelõre ismeretlen típusú és kiterjedésû szelektív gyûjtési folyamatot fizet meg, ami várhatóan a mûanyag hulladékok elégetését eredményezi. A termékdíj tehát eredeti célját elvesztette, hiszen nem a hulladékképzés mérséklésére, a környezetbarát fogyasztói magatartás kialakítására szolgál. Képtelen arra is, hogy a csomagolóanyagok piacán bevezesse a környezetkímélõ alternatívákat, választási lehetõséget nyújtva a fogyasztók számára.

A termékdíj hatására nem fog csökkenni az új erõforrások utáni igény sem, vígan nõhetnek tovább a szeméthegyek. Amikkel még sokáig viaskodhatunk.