Az égetők országa

Mit kezdjünk évi 50 millió tonna szilárd hulladékkal egy (pontosabban négy) szigeten, amelyen 125 millió született vásárló lakik?! A japán válasz egyszerű: amit begyűjtünk, összenyomjuk, ami éghető, elégetjük, a maradékot pedig, ha muszáj, a tengerbe szórjuk.

2000 nyarán volt szerencsém 8 napot Japánban tölteni, habár sajátságos módon ebből hat nap szennyvíztisztítók, hulladékégetők és lerakók látogatásával telt. Szerencsére a Kukabúvár olvasóit nem is érdekelné a száguldó Shinkanzen vonat, Tokió, amelyben még a taxisok is csak GPS segítségével igazodnak el, sem a Fuji megmászása, úgyhogy kezdjük is a hulladékégetőkkel.

Magyarországon, mindent összeszámolva három tucat égető működik, a 10 tonna feletti teljesítményűeket két kezünkön megszámlálhatjuk. Japán területe hazánk négyszerese, a lakosság 13-szor akkora, a deklaráltan „termikus hasznosítás" párti kormányzati álláspont több mint kétszázszor (!) annyi nagy teljesítményű égető üzembe helyezését tette lehetővé.

A több mint 1900-at üzemet persze etetni is kell. Az utcákon lépten-nyomon példás szelektív gyűjtő edényzeteket láttunk, de mint megtudtuk, a valós háttéripar lényegében csak az éghető és nem éghető anyagok között tesznek különbséget.

Hulladék csőposta

A tanulmányútra 2000 nyarán negyedmagammal jutottam a Japan Environmental Consultans meghívására. Hiába hangsúlyoztuk egyértelműen, hogy a „döntéshozók" megutaztatásával nem nyílik automatikusan út a japán égető-technológiák előtt Magyarországon. A turné során pedig sorozatos öngólokat lőttek - igaz, briliáns technikával.

Az egyik leglenyűgözőbb hulladékégető kéménye Tokió egyik ultramodern lakótelepének negyedének közepén magasodik. A házak között nem járnak kukásautók - a toronyházak szemétledobóit és az utcai gyűjtőket is közvetlenül, sűrített levegővel működő „csőpostával" csatlakoztatták égetőbe. A csöveket speciális csőgörényekkel tartják tisztán, a nagyobb dugókat pedig tojásdad „biliárd golyókkal" lövik szét. Az égető belül kórházi tisztaságú, kis kiállítás mutatja be működését, különféle kijelzők mutatják a kéményben mért kibocsátásokat. Sokadik rákérdezésre sem kaptunk választ arra, hogy miért akkorák a határértékek, amekkorák és miért gondolják a kéményben belül kimutatott vegyi anyagok a levegőbe kerülve „nem állnak össze" újra határértékeket meghaladó szennyezéssé.

„Government szezszo"

A 2000 égető országában ugyanis a 70-es évektől minden évben akadt egy-két nagyobb dioxin-botrány, azóta létezik égető-ellenes mozgalom is. Sikereik mérsékeltek, ne feledjük ugyanis, hogy a japán társadalom hagyományosan hierarchizált, ritka a rugalmas ember, a munkahelyi szemárlétrán egy életen át másznak (lifetime employment), cégek közötti „váltás" szinte elképzelhetetlen - és adott esetben a cég érdekeinek védelmében az elnöktől a takarítónéniig mindenki „összezár", csatárláncba fejlődik és a vállalattól kifelé mutat: „Government says so" - A kormány szerint minden rendben van.

A japán környezetvédelmi minisztérium leginkább az amerikai filmekből megismert újság-szerkesztőségekre emlékeztet, egyetlen hatalmas légtérben, kis boxokban dolgozik több száz tisztviselő. Mint kiderült, a legfőbb problémát nem a jogalkotás jelenti, hanem a területek, telepek, helyek puszta nyilvántartása. Tokió és Japánszerte az utcanevek és számozások a mai napig teljesen esetlegesek, nincs páros és páratlan oldal, az újonnan épült házak sorszámot kapnak, függetlenül attól, hogy esetleg az utca közepén, két régi ház közé ékelődtek be. Nem csoda, hogy a fehér kesztyűs taxisok teljesen GPS-függők, egy alkalommal három saroknyi távolság ügyében tovább tartott a telefonos és digitális konzultáció, mint maga az út.

A szemétsziget

Tokió már 100 éve is milliós nagyváros volt. A szemetet vagy az eső mosta be a tengerbe, vagy rúdon, vállra akasztott favödrökkel és kordékkal gyűjtötték. Ezekkel persze nem gyalogoltak fel a vulkanikus hegyoldalakba, hanem szintén a Tokiói Öböl közepére szórták hajókból. A technológia azóta autókra került, sőt, néha vonatokra.

A városban több kompaktor állomás működik. Alul bemennek a szűk utcákban is elérő gyűjtőautók beszórják a begyűjtött szemetet a daráló-préselő gépe kürtőjébe, azok automatikusan (válogatás nélkül) 20 köbméteres acél konténerekbe tömörítik a szemetet. Nem csak Japán sajátosság, hogy az átrakó-állomás tetején modern, edzőtermekkel és teniszpályákkal felszerelt sportközpont működik: a környék lakosság ezt kapta a kellemetlen szagok, zajok és a folyamatos kamionforgalom elviseléséért. A konténerek ugyanis a parkolóházakhoz hasonló sínrendszereken csúszkálnak, majd a másik oldalon nagy teherbírású kamionokra kerülnek és irány a tenger.

A Tokiói Öböl közepén jókora szemétsziget emelkedett ki a habokból. A jókora az jelenti, hogy kb. 20 négyzetkilométernyi, a központi elosztótelepről nem is nagyon látszanak a sziget határai. Hosszú autóúttal értünk az építkezéshez: ugyanis a sziget jelenleg is bővül. Az öböl átlagosan 15-20 méter mély, ezért óriási beton támfalakkal vették körbe a szemetet - lehet számolgatni.

Van remény?

Japán vásárlóerő paritáson számolva a 3. legnagyobb fogyasztó az USA és Kína (!) után. A fogyasztás, birtoklás életforma, az értékrend változtatás szándékának sem leltük semmi jelét. A technokráciába vetett hit és a szamuráj-hagyományok áthatolhatatlan falat alkotnak. Az egyszerűség kedvéért merjük kimondani: változásra csak egy olyan összeomlás után lehet esély, amit még mi, magyarok is megsínylenénk. Innen próbálhatunk nyerni, vagy jöhet a globális szeppuku.

Perneczky László