Az angol elnevezés (cradle to cradle) után C2C-ként rövidített bölcsőtől-bölcsőig szemléletmód alapjainak lefektetése Michael Brugart német vegyész és William McDonough amerikai építész nevéhez köthető. A 2007-ben magyarra fordított könyv külső megjelenése hűen tükrözi a benne foglaltakat: a polimerizált műgyantából készült lapok egy speciális kémiai eljárással „kimoshatók”, így akár több százszor is különböző tartalmakkal tölthetők meg.

A szerzőpáros úgy véli, hogy a jelenlegi termelési és fogyasztási szokásaink módosítása a problémát nem oldja meg, csupán kitolja az időben. Az emberek mindig is fogyasztottak, mert fogyasztani akartak – erről lenevelni őket nemcsak teljesíthetetlen vállalkozás, de talán zsákutca is. Vagyis nem feltétlenül a termékek létével van a baj, hanem a minőséggel és a rossz tervezés miatt megbomló körfolyamatokkal.

A C2C koncepció szerint a tervezés-készítés-használat most még nyílt linearitását oly módon kéne zárttá tenni, hogy az anyagok teljes mértékben visszakerüljenek az ipari körforgásba vagy biológiai lebomlás útján a természetbe. Mindezt persze káros mellékhatások nélkül.

A cél tehát az, hogy kiiktassuk a hulladék fogalmát azáltal, hogy az egyik folyamat kimeneti tényezője minden esetben egy (vagy több) másik folyamat bemenetét adja.

A hatékonyság helyett a hatásosságra kéne helyezni a hangsúlyt – hatásos az olyan ipar és építészet, ami a természetes anyagforgalmat támogatja vagy kedvezően befolyásolja (pl. CO₂-szegény technológiák estén: nem megszabadulnunk kéne a feketelistás gáztól, hanem felhasználnunk azt).

Az írók állítják, hogy napjaink környezet- és klímapolitikája nem más, mint „bűntudatmenedzsment”, ami folyton azt sulykolja belénk, hogy „legyünk kevésbé rosszak”, nem pedig azt, hogy „csináljuk végre valóban jól”. Sőt a megközelítés sem helyes – szerintük ugyanis a világ problémája nem népességi, sokkal inkább technikai és tervezési jellegű¹.

A C2C gyakorlati alkalmazása meglepően egyszerű. Egy neves sportcipő gyártó például a cipőit nem áruként, hanem szolgáltatásként adja el. A vevő csupán egy adott időre lízingeli a terméket, majd az elhasználódás után leadja a kereskedőnél, aki visszajuttatja azt a gyárba. Ott a lábbelik alsó része újból alapanyaggá válik, a felső rész pedig komposztálásra kerül. Ezzel a lánc bezárul.

Mi meg csak sétálunk, sétálunk és hasraesett nyolcasokba botlunk…