Érdeklődő, mielőbbi beavatkozást sürgető levelezőtársainknak!

A hozzám eljuttatott üzenetek –vitathatatlan “jó szándékuk” mellett is- több félreértést tartalmaztak, amelyeket szeretnék egyszerű, de a területet elég jól ismerő levelezőként tisztázni!

 

 

A Csomagolásokkal és csomagolási hulladékokkal kapcsolatos szabályozások

(szakmai áttekintés)

 

1. Előzmények

A fejlett európai országok többsége az 1980-s évek végére jutott arra a következtetésre, hogy a mind nagyobb mennyiségben keletkező, a környezetet szennyező csomagolási hulladékok mennyiségét jogszabályi eszközök igénybevételével is csökkenteni kell.

Az ekkor született szabályozások alapelve máig nem változott, azaz a csomagolási hulladékok mind nagyobb hányadát “el kell téríteni a lerakóktól”. A megoldások mindig az alábbi prioritásokra épülnek.

- Elsődleges magának a csomagolási hulladék mennyiségének a csökkentése, a prevenció. (Ez elérhető mind a gyártás során, új fejlesztésű, jobb minőségű alapanyagok alkalmazásával, ami lehetővé teszi könnyebb termékek előállítását, mind a forgalmazás alatt is, a betétdíjas illetve általában az újratölthető rendszerek használatával.)

- Abban az esetben, ha a csomagolás mégis hulladékká válik, mindent meg kell tenni a hasznosítás érdekében. A természet erőforrásaival való megfelelő gazdálkodásra tekintettel azonban egyértelmű különbséget kell tenni a “hasznosítás” különböző formái között.

- Leginkább támogathatónak az “anyagában történő hasznosítás” különböző formái tekinthetők. Egyrészt amikor fizikai módszerekkel újból termékeket készítenek a “hulladékból”, másrészt azok az esetek amikor a hulladékot kémiailag lebontva állítanak elő értékes másodnyersanyagokat. Végeredményben ebbe a kategóriába sorolhatjuk azokat az eljárásokat is, amelyek segítségével a biológiai úton lebontható csomagolási hulladékokat visszavezetik a természetes körfolyamatokba.

- Végül kevésbé kedvező, de még elfogadható az az eljárás, amikor a hulladék energia tartalmát hasznosítják a környezetvédelmi előírások betartásával, megfelelő égetőműben való kezeléssel.

 

2. Uniós követelmények

Összefoglalás

1994. végére jutott el az Unió odáig, hogy egy irányelv kiadásával megteremtse a tagországok zömében már létező előírások közötti összhangot oly módon, hogy a nehézfémtartalomra és a kötelezően elérendő hasznosítási illetve ezen belül anyagában történő hasznosítási arányok megvalósítását úgy tette kötelezővé, hogy közben a szintén lényeginek számító “áruk szabad mozgása” alapelv sem sérülhet.

A csomagolásról és csomagolási hulladékokról szóló 94/62/EK irányelv alapján el kell érni a csomagolási hulladékokra vonatkoztatva a minimálisan 50%-s átlagos hasznosítási arányt. Az unió a hasznosításba beleérti az anyagában történő hasznosítás (“újrafeldolgozás”) mellett az energia-visszanyeréses égetést is.

Az anyagában történő hasznosításnál 25-45% között kell teljesíteni, és anyag fajtánként is el kell érni egy minimálisan 15%-s mennyiséget. Az irányelv azóta kiegészült több határozattal (adatbázis, ajánlott jelölésrendszer, implementációs kérdőív illetve átmeneti mentességek a műanyag raklapok és rekeszek valamint a csomagolási célokra előállított üvegek nehézfémtartalmával kapcsolatban) is. Az említett irányelv un. új megközelítésű, ami annyit jelent, hogy elvben mögötte kellene álljanak azok a “lényegi követelményeket” -prevenció, újrahasználat, hasznosíthatósági kritériumok stb.- tartalmazó harmonizált szabványok, amelyek betartása ugyan nem kötelező, de aki ezeket figyelembe veszi attól a hatóságok sehol sem kérhetnek a csomagolás megfelelőségével kapcsolatban egyéb bizonyítékokat.

A harmonizált szabványok megjelentetése azonban hosszabb ideje késik. Néhány évvel ezelőtt az unió megbízást adott a CEN-nek (Európai Szabványosítási Testület) több a csomagolások környezeti hatásaival foglalkozó szabvány kidolgozására. Ezek 2000. őszére készültek el és a CEN ki is hirdette őket. Az unió egy 2001. nyarán született határozatában (2001/524) azonban nem fogadta többek között az “újrahasználat” technikai feltételeit tartalmazó szabványt sem. Tudomásunk szerint az egyik BENELUX ország vétózta meg a már kihirdetett anyagot arra hivatkozva, hogy túlságosan általános és nincsen benne pontosan meghatározva az, hogy pl. egy üdítőitalos palack jellemzői alapján legalább hány “út” megtételére legyen képes ahhoz, hogy megfeleljen az előírásnak, mivel egy konstruktőr nem dolgozhat a “néhány” vagy “több” (út) kifejezés alapján. Most gyorsított eljárással dolgozzák át a szabványt, megjelenése egy éven belül várható.

A határozatok közül további kettő, a megengedhető nehézfémtartalommal (100 ppm) kapcsolatos átmeneti mentességet tartalmazza. Az egyik esetben, felismerve azt, hogy a műanyagból készített ládák és raklapok könnyen feldolgozható, értékes másodnyersanyagok, 2009-ig átmeneti mentességet adott ezeknek a termékeknek a tovább használatára illetve újrafeldolgozására (ismét az eredeti termékekké). Kizárólag abban az esetben, ha ezek, a megfelelően jelölt ládák olyan “zárt körökben” kerülnek használatra ahol a “visszatérés” garantáltnak tekinthető ( például éttermi vagy hotelláncokhoz történő áruforgalmazás vagy más olyan terület, ahol a visszatérési arány jobb, mint 90%).

A másik, sokkal rövidebb ideig tartó (2006-ig) mentesség azért született, hogy úgy maradjon meg az üvegcserepek újrafeldolgozása, hogy közben a gyártók egyre komolyabban kísérjék figyelemmel és csökkentsék termékeik nehézfémtartalmát.

Egészen tömören ez a csomagolásról és csomagolási hulladékokról szóló uniós szabályozás lényege, a célok elérése azonban a tagországok eddigi tapasztalatai alapján elég költséges illetve már magának az irányelvnek a jogharmonizációja sem egyszerű feladat, így az unió az eddigi eredmények figyelembe vételével külön is tett ajánlásokat.

Az unióban a betétdíjas rendszerek alkalmazása különösen érzékeny –némileg ellentmondásos- területnek tekinthető, mivel könnyű belátni azt, hogy a szállítási távolságokra igen érzékeny “betétdíjas” megoldások elsősorban a hazai gyártóknak kedveznek és nem az importőröknek, ugyanakkor a prevenció –amelynek egyik legfontosabb eszköze a betétdíjas rendszerek alkalmazása- az uniós szabályozásokban is a “legtámogatottabbnak” tekinthető. ( “áruk szabad mozgása” és a “prevenciós elv” ütközése) Idén év végére tervezi a tárca egy önálló rendelet kiadását a betéti és letéti díjak alkalmazásáról. A betétdíjjal kapcsolatban el kell azonban oszlatni egy félreértést. Ezt a gazdasági szabályozót majdnem mindenki automatikusan hozzákapcsolja az újrahasználható eszközökhöz, pedig más célokat is szolgálhat. Kitűnően alkalmazható arra, hogy a kiürült, de az anyagmaradékok következtében veszélyessé vált pl. növényvédőszer csomagolások (hordók, kannák) a kertek aljáról, mezők széléről, visszakerüljenek azokra a helyekre, ahol a biztonságos kezelés már megvalósítható és ugyanúgy használható arra, hogy a kiürült palack visszakerüljön a gyártóhoz, nem töltés hanem ujrafeldolgozás céljából.

Az előírt betétdíj egyike azon szabályozó eszközöknek, amelyek lényegüket tekintve olyan beavatkozások, melyek a különböző csomagolási módok, termékcsomagolások, valamint a csomagolási hulladékgazdálkodás relatív költségeit befolyásolva megdrágítják a környezetet erősen terhelő csomagolásokat, termékeket és tevékenységeket, versenyképessé téve ezek környezetkímélőbb alternatíváit. A környezetpolitikában egyre nagyobb szerep jut ezeknek az eszközöknek, hiszen már a Környezetvédelmi Akcióprogram is ajánlja ezek alkalmazását a célok elérése érdekében. Azaz itt azért, hogy megelőzze, illetőleg csökkentse a csomagolásoknak a környezetre gyakorolt káros hatásait, de úgy, hogy azért biztosítsa a belső piac zavartalan működését a közösségen belül.

Észre kell ugyanis venni azt, hogy a nem elég megfontoltan alkalmazott gazdasági szabályozók, versenytorzító hatásuknál fogva képesek megakadályozni, illetve meghiusítani az irányelvben megfogalmazott, a belső piacra vonatkozó célkitűzéseket.

Az eddig elvégzett elemzések alapján a betétdíj az alábbi módon működtethető a leghatékonyabban

Elő kell írni azt, hogy bizonyos termékcsoportoknál (pl. ásványvízeknél) az összes forgalom hány százaléka kell történjen újratölthető palackokban.

Lehetőséget kell adni arra, hogy abban az esetben, ha ez az érték jelentősen elmarad az előírttól, akkor a hasonló célra alkalmazott eldobható palackokra is betétdíjat vezessenek be, ami végeredményben az anyagában történő hasznosítást segítené elő.

A két beavatkozást hangsúlyozottan együtt kell alkalmazni a következők miatt.

A betétdíj kötelezővé tétele (100%) egyrészt ésszerűtlen pl. egy, kizárólag egy forrásból tölthető ásvány vagy gyógy víznél, másrészt az importőrök azonnal beperelnék az országot az uniónál, ahogy ezt megtették Dániával is, immár többszörösen.

Másik megoldásként automatikusan “betétdíjat” kivetni minden eldobható palackra, a tapasztalatok szerint az újratöltés szempontjából épp ellentétes hatással jár. A kereskedelem csak ezeket a cikkeket forgalmazná hiszen itt nem kell különösebben törődni a visszakerült dobozokkal és palackokkal, -ráadásul el lehet érni azt, hogy az átvétel helye ne a boltban, hanem különböző gyűjtőpontokon legyen, hiszen már nincsenek egészségügyi követelmények- ahonnan megfelelő tömörítést követően egyszerűen vissza lehet őket küldeni a gyártóhoz illetve újrafeldolgozóhoz.

Az optimális arányok kiválasztása azonban gondos előkészítést (pontos adatok, egyeztetés) igényel, ez indokolja azt, hogy a betétdíjas rendelet csak a csomagolási kormányrendeletet követően jelenhet meg.

Itt jegyzem meg azt, hogy fejlettebb gazdaságokban gyakran alkalmazzák még kiegészítő eszköznek az un. “lerakási adókat” is.

 

3. A csomagolásról és csomagolási hulladékokról szóló szabályozás (94/62/EK Irányelv) bevezetésével kapcsolatos uniós ajánlások

 

A tagállamokkal szembeni alapvető követelmények

(Zárójelben feltüntettük az irányelv vonatkozó paragrafusait, ez a rész lehet, hogy csak a jogászoknak érdekes, de ezeket kérik rajtunk számon!)

A keretirányelvben előírt “Hulladékgazdálkodási Terv”-nek önálló csomagolási hulladék fejezetet kell tartalmaznia. (14§) [Magyarországon a Hulladékgazdálkodási Törvény (Hgt.) által előírt módon a parlament által elfogadásra kerülő “Országos Hulladékgazdálkodási Tervnek”]

Létre kell hozni a csomagolási hulladékok gyűjtésére és hasznosítására egy (vagy több) olyan rendszert, amely minden partner felé nyitott és alkalmazható az importált termékekre is. (7§)

Bátorítani kell a csomagolási hulladékokból, mint másodnyersanyagokból készített termékek használatát. (6§)

A tagállamnak el kell döntenie, hogy akar-e gazdasági szabályozó eszközöket alkalmazni illetve, ha igen melyeket (15§)

Ki kell alakítania egy a csomagolásokkal illetve hulladékaikkal foglalkozó adatbázist (12§), amely összhangban van a 97/138/EK Határozattal.

Az állam tegyen intézkedéseket annak érdekében, hogy csökkenjen a csomagolási hulladék mennyisége, érjék el a (6§)-ban meghatározott hasznosítási és ujrafeldolgozási arányokat.

Oldja meg a tagállam azt, hogy ne kerülhessen a piacra olyan csomagolás, amely nem felel meg bizonyos biztonsági, vásárlói illetve egyéb követelményeknek, amelyeket összefoglalva un. “lényegi követelmények”-nek neveznek (9§ és Annex II)

Hasonlóan oldja meg azt, hogy a csomagolás megfelelő módon jelölve legyen (8§ és 97/129/EK Határozat, a jelölés nem kötelező csak ajánlott, ha viszont valaki jelölést használ, akkor az csak unió által előírt lehet)

Érje el, hogy a csomagolásokban levő nehézfémek [ólom, kadmium, higany és króm(VI)] koncentrációja ne haladhassa meg az előírt értékeket, mely érték ma már 100 ppm-t (~0,01%) jelent (11§) Bizonyos feltételek teljesülése mellett átmeneti mentességet kaptak ez alól 2006-ig a csomagolási célokra használt üvegek illetve 2009-ig a műanyag rekeszek és raklapok.

Biztosítsa azt, hogy az Irányelvnek megfelelő csomagolások, diszkrimináció nélkül, függetlenül származási helyüktől- piacra kerülhessenek (18§)

Kötelezze a csomagolási szektor minden gazdasági szereplőjét arra, hogy a megfelelő, kijelölt szervezet felé a szükséges adatokat megadja. (12§)

Szervezzenek a köz és a gazdasági szereplők felé olyan információs kampányt, amelyben ismerteti a tervezett intézkedéseket és az elérendő hasznosítási és újrafeldolgozási arányokat (6§)

Tegyenek intézkedéseket annak érdekében, hogy a csomagolások felhasználói, elsődlegesen a fogyasztók megfelelő információkat kapjanak a csomagolásokról és a csomagolási hulladékokról, beleértve azt is, hogy ők milyen módon járulhatnak hozzá a célok (újra-használat, hasznosítás, újrafeldolgozás) eléréséhez. (13§)

Készítsenek beszámolókat a Bizottságnak az alábbiakról:

Az előírt formátumban rendezett adatok a csomagolásról és hulladékaikról (97/138/EK Határozat)

Az irányelv bevezetése érdekében tervezett intézkedések vázlata (12§)

Az Irányelv lényegi elemeihez kapcsolódó nemzeti szabványok szövege (ha ilyenek léteznek)

Az Irányelvben foglalt célok elérése érdekében szervezett programok (6§)

Intézkedések (22§)

A nemzeti jogrendbe való illesztés szövegszerű megadása (22§)

 

Habár az Irányelvben explicite nem szerepel, de mindenképp ki kell jelölni vagy létre kell hozni egy kompetens szervezetet, amely elősegíti a végrehajtást és ellenőrzi azt, hogy hasznosítási és újrafeldolgozási célok teljesültek.

A kötelezéseket elsősorban a gyártói felelősség elvére alapozva főleg a tágabb értelemben vett “iparra” kell helyezni, a fogyasztónak, akinél végül is a hulladék megjelenik vajmi kevés beleszólása van a csomagolás kialakítására.

Az irányelv Annex II-je tartalmazza azokat a lényegi követelményeket a csomagolásokkal szemben, amelyeket a szabályozásba át kell emelni (a harmonizált szabványok máig nem készültek el) A hasznosításra való kötelezésnél lehet választani a csomagolóipar illetve az importőrök és a töltők között. Az utóbbi a járhatóbb út, mivel a csomagolás gyártása több elkülönülő lépésen megy keresztül (alap, félkész és késztermékgyártók, konfekcionálók) és gyakran nehéz a felelősséget eldönteni.

 

Az irányelv jogharmonizációját megoldó szabályozási alapok nagyon hasonlóak Európában –két ország, Hollandia és Dánia kivételével- mindenütt un. licencdíjas rendszerek működnek. Hollandiában a termőföld olyan érték, amely minden polgár előtt nyilvánvaló (gondoljunk az ország történelmére és a tengertől elhódított területekre), így évtizedek óta működnek azok az önkéntes megállapodások, amelyek céljai megegyeznek az irányelvével. Dánia meg széles öko-adó rendszerre alapozva, vállalva az állandó pereskedést szinte kötelezővé tette a betétdíjas rendszerek alkalmazását. Létezik ugyan Dániában is az önkormányzatok által szervezett szelektív gyűjtés, de a háztartási hulladék nagy részét mindkét országban megfelelő művekben elégetik (Dániában pl. a 90%-t).

A többi ország licencdíjas rendszereket hozott létre, ahol a kötelezettek (leggyakrabban azok, akik döntési helyzetben vannak a csomagolás kiválasztásával kapcsolatban, azaz azok akik csomagolt terméket, árut a piacra visznek, - elsősorban a töltők és palackozók, tej, konzerv és édességgyárak stb.- de léteznek a csomagolási lánc osztott felelősségén alapuló rendszerek is) csomagolásai hulladékaik hasznosítását, három módon teljesíthetik

-betétdíjas rendszert működtetnek

-saját maguk visszagyűjtik a csomagolási hulladékaikat és hasznosítják

-belépnek egy nyitott, erre a célra létrehozott szervezetbe, amely licencdíj fizetése ellenében átveszi tőlük a hasznosítási kötelezést (a befizetést, azaz a rendszerhez való tartozást a legtöbb országban a "zöldponttal" jelölik)

Az alapok nagyon hasonlóak, de az egyes szervezetek között, országonként (ARA, Eco-Emballages, DSD, Fost Plus, Valpak, Repak, Valorlux stb.) komoly különbségek vannak. Léteznek kétszintűek (duálisak), amelyek a hagyományos hulladékgyűjtéstől elkülönülve működnek (ARA és DSD), és vannak abba integráltak (pl. Eco-Emballages). Itt jegyezzük meg, hogy sok félreértést okoz az, hogy három különböző, azonos megközelítésekre épülő, ugyanakkor egyedi jellemzőkkel is bíró rendszernek –francia, spanyol és olasz- gyakorlatilag az adott ország nyelvén, de azonos az elnevezése. A három közül az 1990-91 óta működő francia a legkiforrottabb.

Az is eltérő, hogy ki felelős a szelektív gyűjtés megszervezéséért. Németországban a DSD, Franciaországban pl. az önkormányzatok, de az Eco-Emballages komolyan hozzájárul a költségekhez. Az európai országok többségénél azt a gyakorlatot követik, hogy a szelektív gyűjtést az önkormányzatok végzik, de költségeiket és a hasznosítási költségeket az ipar (kötelezettek) részben vagy egészben megtéríti. (Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Portugália, Spanyolország és Svédország)

A “költség-hatékonyság” szempontjából legjobb (integrált) szervezeteknél (belga és a francia) egy tonna háztartási eredetű csomagolási hulladék anyagában történő hasznosítása (“ujrafeldolgozása”) 70-80 Euro, amíg a drágábban működőknél (ezek mind un. duálisak) ez elérheti a 300 Euro-t is. ( A tapasztalatok szerint ahogy nő a kötelezően előírt anyagában történő hasznosítási arány, úgy csökkennek a különbségek, de eltűnni várhatóan nem fognak.)

Jelentős eltérés van a rendszerek országos elterjesztésének időszükségletében is, a költséges, de a hagyományos gyűjtőrendszerektől elkülönítetten működő duális megoldások gyorsan bevezethetők ( az osztrák ARA egy, amíg a német DSD másfél év alatt “állt fel”), amíg átlagosan öt éve kellett ahhoz, hogy az integrált rendszerek teljesen lefedjék az országukat.

 

 

4. A magyar szabályozás összevetése az uniós követelményekkel

Az alapvető uniós szabályozással párhuzamosan született meg “ A termékdíjról illetve bizonyos termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvényen” alapuló magyar szabályozás, ami céljait tekintve megegyezik az uniós megoldással. Abból indul ki, hogy bizonyos termékekről pl. csomagolóeszközök, gumiabroncsok, autóakkumlátorok stb. jól ismert az, hogy hulladékká válásukkor komoly gondokat okoznak. A termékdíj-fizetési kötelezettséget a környezetkímélőbb termékek vásárlásának ösztönzése mellett, elsősorban azért vezették be, hogy pénzügyi forrást teremtsenek ezeknek a gondoknak, problémáknak a megoldására. A csomagolóeszközök területén a díjfizetés tömeg alapján történik, a legolcsóbb az üveg, amíg a kompozitoknál (társított rendszereknél) és a műanyagoknál kell a legmagasabb összeget fizetni. A termékdíj az állami költségvetésbe folyik be és az igen sok vitát kiváltó “visszaforgatási arány” (az az összeg, amelyet a befizetésekből közvetlenül a csomagoló eszközhulladékok hasznosításának elősegítésére fordítottak, akár rendszeres, akár egyszeri támogatásként) pedig 55-90% között mozgott. A rendszeres támogatást a begyűjtött és hasznosított anyag mennyisége után lehetett -utólag- kapni, amíg az un. egyszeri támogatás valamilyen eszköz vagy berendezés beszerzéséhez nyújtott segítséget. Mindkettőhöz szigorú feltételek mellett, pályázati úton lehet hozzájutni. A termékdíjas rendszer egyébként erősen ösztönző jellegű, akik teljesíteni tudták az egyébként elég magas 50% körüli illetve feletti un. kötelező kezelési arányokat, azok felmentést, mentességet kaptak a díjfizetési kötelezettség alól. A kezelés betétdíjas rendszer alkalmazását, újrafeldolgozást vagy energetikai hasznosítást jelent, azaz a megközelítés eltérő az uniós megoldástól, amelyik csak áttételesen vonatkozik a betétdíjas rendszerekre (a hulladékokra állapít meg kötelező arányokat) és szigorú különbséget tesz az (energetikai) hasznosítás és az “anyagában történő hasznosítás” között.

A magyar termékdíjrendszer jól láthatóan egy modern őko-adóként fogható fel, melyeket több uniós ország (pl. Dánia) is alkalmaz. Ezek az adók egyes termékcsoportok megkülönböztetett kezelésével, illetve az adó megfizetése alóli mentesség lehetőségének biztosításával gyakorolnak hatást az iparág politikájára és a fogyasztók vásárlási döntéseire. Az ilyen tipusú adók elsődleges célja nem a forrásteremtés, hanem gazdasági szankcióként a gyártók célkitűzéseinek, magatartásának megváltoztatására szolgálnak, azaz ösztönzőek. A csomagolásra kivetett ökoadók támogatói szerint, az lenne az ideális, ha ezekből az adókból egyáltalán nem származna bevétel, mert ez egyet jelentene a kitüzött célok elérésével. (A hagyományos öko-adóknál semmilyen mentesség nincsen.)

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ilyen “ösztönző” jellegű szabályozásokra általában igaz az, hogy bár kifejezetten hatékonyan működhetnek, de nehezen használhatók közvetlenül arra, hogy egy adott időre, egy pontosan meghatározott “teljesítményt” el lehessen a segítségükkel érni.

 

5. Az uniós csatlakozással együtt járó követelmények

Az uniós csatlakozás következtében teljesíteni kell a 94/62/EK irányelvben foglaltakat. Az irányelv jogharmonizációját az ország 2002. elejére vállalta és a 2001. január 1-től már hatályos a “hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. Törvény” (Hgt.) tartalmazza azt, hogy 2005. június 30-ra el kell érni az unió által előírt hasznosítási (50%) és újrafeldolgozási arányokat, beleértve az anyagszerinti minimálisan 15%-t is. A határidőt az unió is elfogadta. A törvény az irányelv fontos elemeit (gyártói felelősségi kötelezettség és a megosztott felelősség elve, lehetővé teszi a kötelezetteknek közös "gyűjtő-hasznosító" szervezet alapítását, hulladékgazdálkodási terv készítése, önálló csomagolási hulladék fejezettel) már magában foglalja, de a jogharmonizációhoz szükséges egy a csomagolásról és csomagolási hulladékokról szóló kormányrendelet kiadása is, amelyre az említett törvény felhatalmazást biztosít.

Ennek a csomagolásról és csomagolási hulladékokról szóló kormányrendeletnek kell meghatározni egyebek mellett azt, hogy a lehetséges szabályozási megoldások közül melyik teszi lehetővé a legtöbb csomagolási hulladék hasznosítását, -az uniós követelmények elérését 2005. júniusára-, a lehető legkisebb költségek mellett.

A hasznosítás mennyiségének növelésével mindenki egyetért, azonban az is egyértelmű, hogy bárki - a csomagolóeszközök előállítói, a csomagolt terméket a piacra vivő un. gyártók vagy a legszélesebben alkalmazott osztott felelősség elve alapján a csomagolási lánc tagjai- legyen is a hasznosításra kötelezve, a költségeket végül mindenképp a fogyasztókra terhelik. Tehát nem mindegy az, hogy a szabályozás milyen fajlagos költségek mellett működő megoldás létrehozását támogatja.

A jelenlegi termékdíjas megoldás segítségével 30% körüli átlagos hasznosítást ért el az ország. Az anyagában történő hasznosítást tekintve, elértük az unió által elfogadható “alsó határt” a 25%-t, az anyag-fajtakénti minimálisan szükséges 15%-t figyelembe véve, a műanyagok esetében még távol vagyunk ettől az értéktől (7,4%) és még az üvegeknél sem értük el csak megközelítettük (13.9%), azaz a 25%-nál jobb átlagot a papír és a fémek hozzák.(Az országban egyetlen energia-hasznosításos háztartási hulladék égetőmű van a fővárosban, így a magyar hasznosítás döntő többségben az unió szempontjából is értékesebbnek tekintett “újrafeldolgozás”.)

A termékdíjas rendszer működésének elemzése rámutatott arra, hogy a rendszer az ipari és nagykereskedelmi hulladékforrásokra támaszkodik, lakossági gyűjtést alig végez. Annak ismeretében, hogy hozzávetőlegesen 50-50% a nagykereskedelmi és ipari valamint a háztartási eredetű csomagolási hulladékok aránya, látható, hogy ennek megfelelően a jelenlegi díjak mellett a mai rendszernek nincsenek tartalékai. Az uniós követelmények, az 50% hasznosítás nem érhető el.

Az elért eredmények megőrzése érdekében a termékdíjas rendszer is várhatóan működni fog még a következő években. Az új –már az uniós követelményeknek megfelelő- rendszernek mindenképp ki kell terjesztenie működését a lakossági területre is, aminek előfeltétele a szelektív gyűjtés fokozatos elterjesztése.

 

6. A kialakítandó magyar szabályozás tekintetében alapvetően két megoldás kínálkozik az uniós követelmények teljesítésére

-Az Európában széleskörűen alkalmazott, a gyártó felelősség elvét hangsúlyozó “licencdíjas” megoldás bevezetése.

-A termékdíjas rendszer “eukonformmá” tétele, ami együtt jár a rendszer igen jelentős átalakításával.

Akármelyik lehetőséget választja végül az ország a létrehozott szabályozásnak sok azonos eleme lenne, mivel végeredményben a 94/62/EK irányelvet és a kapcsolódó határozatokat kell a magyar jogrendbe beemelni.

Ugyanakkor nem késlekedhetünk, mivel a 2005. Juniusi teljesítéshez a számítások szerint közel négy millió lakost be kell kapcsolni a szelektív gyűjtés valamilyen formájába.

 

Üdv

 

Dr. Balázs Gábor

 

 

P.s.: A Pepsi Cola reklámkampány egyébként nem a termékdíj törvényt sértette meg, hanem reklámetikai vétséget követtek el, tudomásunk szerint már az elmarasztaló döntés is megszületett.