Zacskóba zárt kutyaszar – ez tényleg a hülyeség kora!

Álmosan vonszolom végig magam az ismerős utcákon. Júniusi reggel. Nyolc óra és már dög meleg van. Kutyát sétáltatok. Ez van, ha az ember a négy fal között él (édesanyámnál vagyunk látogatóban), a kutyával bizony külön el kell menni, hogy szerencsétlen jószág üríthessen. Kutyabudi még nincs a lakásban, bár állítólag az Ikea már mindenféle hasznos, állattartók számára nélkülözhetetlen holmit dobott a piacra. Talán át kellene lapozni a legújabb katalógust.

Persze pórázon nem az igazi a séta. Elengedném őket, de jöhetnek más, hozzám hasonló álmosképű kutyasétáltatók, reggeli futók, száguldozó autók. Tekintettel kell lenni másokra is, elvégre most nem a lakókocsiban vagyunk az erdőszélen. Ez itt a kertváros. Disztingválni kell kérem, disztingválni! Pórázon viszont nem jön az ihlet szegénykéimnek, úgyhogy végül mégiscsak elengedem legalább az egyiküket, hogy elvonulhasson az egyik bokor magányába. Ebben a pillanatban fordul be az utcasarkon egy autó. Mikor máskor? A kutya után megyek. Megfogom. Aztán elengedem. Aztán jön a következő autó. Megfogom. Elengedem. Aztán ezt játszuk még egy darabig, amíg a munkába igyekvő tömeg elsiet.

Kezdem úgy érezni magam, mint ha a belvárosban lennék. És most jön a bezzeg az én időmben szöveg. A szöveg, amitől mindenkinek felfordul a gyomra. És mégis. Bezzeg az én időmben. Amikor gyermekkoromban ideköltöztünk, néhány út még le sem volt aszfaltozva, és lehetett az utcán labdázni meg szaladgálni. Most itt legfeljebb az autók elől szaladgálsz. Elfogytak az üres telkek, lassan az utolsó apró nyaralókat is ledózerolják, hogy a helyükbe modern, üveg és krómacél házak épüljenek. Egy telekre három. Darabja majd százmillióért. Egy háztartásban pedig ma már nem egy autó van. Fejenként egy. Apa kocsit hajt, anya meg a legújabb városi terepjárót. Ízlelgessük a szót. Városi. Terepjáró. Persze a magyar utakon még indokolt is lehet.

Beszökkenek a fűre egy újabb autó elől.

Még tizenöt év, és ez a környék is élhetetlen lesz.

Végre sikerrel járunk. A kutyám végez a dolgával. Körbesandítok. Vajon látta valaki, hogy a bokorban elhelyezett egy bombát? Közben persze szégyellem is magam. Mi lenne, ha mindenki ezt csinálná, amit én? Ha mindenki otthagyná a kutyaszart a fűben! Hát akkor tiszta kutyaszar lenne a környék.

Közben mégiscsak azt gondolom, hogy az isten verje meg ezt a helyzetet! Miközben azt ünnepeljük, hogy az EU betiltja a (tíz leggyakoribb) egyszer használatos műanyag terméket, azt várják tőlem, hogy műanyag zacskóba csomagoljam a kutyám szarát, és konzerváljam évezredekig?

Nem az a baj inkább, hogy nem maradt annyi tér, hogy a kutyám nyugodtan üríthessen? Nem az a baj, hogy kocsik elől kell elugrálnunk? Nem az a baj, hogy az embereknek már nincs tere élni? A National Geographic cikkeket ír, David Attenborough harcot hirdet, az EU törvényeket hoz, mi pedig álszent arccal bólogatunk és tapsikolunk, de közben még mindig képtelenek vagyunk alapjaiban megváltoztatni a gondolkodásunkat. Nekünk jár a palackozott karmagyilkos víz! Nekünk még mindig így néz ki egy hétköznapi bevásárlás után a bevásárlókocsink:

A képen csupán néhány napra elegendő élelmiszer. És ami a lényeg: műanyag, műanyag és műanyag. De a kölesgolyó legalább bio!

Megvehetném persze a vasárnapi ebédhez a hozzávalókat őstermelőknél is, meg Mariska néninél a sarki boltban. Csakhogy szép lassan eltűnnek a sarki boltok, nincsenek már Mariska nénik, időnk meg aztán pláne nincs alapanyagok miatt rohangálni (ezen a ponton ajánlanám a Momo című könyvet). Nézem az út szélén a meggytől roskadozó fákat. Ott rohad meg rajta az idei termés is. Ki szedje le és mikor? A ház ura meló után a túlóra és a szívinfarktus között? A nők a két műszak között gyereknevelés mellett? Ott egye meg a fene! Egyszerűbb megvenni a boltban. Finom. Friss. Teherszállító hajón érlelt. Most érkezett Dél-Amerikából.

Hogy mit is kíván tenni az EU a műanyag ellni harcban? Lássuk csak: „A gyártók hozzá fognak járulni a hulladékgazdálkodás és -eltávolítás, valamint az egyszer használatos műanyag termékekkel – élelmiszertartó edényekkel, gyűjtő és egyedi csomagolásokkal (pl. chipsek és édességek csomagolása), italdobozokkal, poharakkal, filteres dohánytermékekkel (pl. cigarettacsikkek), nedves törlőkendőkkel, léggömbökkel és könnyű műanyag zacskókkal – kapcsolatos ismeretterjesztő és figyelemfelkeltő intézkedések költségeihez.”

Ismételjük meg újra a lényeget: a gyártók hozzá fognak járulni az ismeretterjesztő és figyelemfelkeltő intézkedések költségéhez. Vicc.

Még mindig nem merik meglépni, amit meg kellene már rég. Még mindig nem tiltják be, vagy legalábbis nem büntetik extra adóval a műanyag csomagolást. Vagy ami még jobb lenne, a selejtet piacra dobó gyártókat. (Kedvenc vételem a vizeskanna volt, amelyre még csapot is szereltek. Sajnos csak a csap nem működött rajta.) Az minden bizonnyal túl nagy érvágás lenne az évtizedek óta extraprofitot termelő, etikátlanul a jövőn hízó és gyarapodó nagyvállalatok számára. És ha adóztatnák is, legfeljebb beépítenék az áraikba, amit ismét az árérzékeny „keményen dolgozó kisemberek” szívnának meg, akik már most is először az árakat nézik és csak utána az állagot. Mert igenis van, akinek számít az a néhány száz forint is havonta. Aki a gyerekére cipőt adni sem tud télvíz idején, az pont leszarja a környezetvédelmet. A nagy többség pedig a) nem fizet többet, ha nem muszáj, b) nem fog fél napot rohangálni, hogy beszerezzen minden hozzávalót csomagolásmentesen a vasárnapi ebédhez.

A gyártó nem enged a hasznából, a vásárló pedig nem enged a kényelméből.

Hogyan is lehetne fenntartható egy olyan rendszer, amely a fogyasztásra és a tervezett elévülésre épül? Ahol a gazdaságok sikerességét a növekedés mértékében mérik? Hogy lehetne egy ilyen világot szemétszedéssel megmenteni?

Közben ujjongunk a NASA legújabb felfedezésén, hogy a Marson is adottak lehettek az élet feltételei. Kétségbeesetten keresünk egy másik élhető bolygót, fejlesztjük az űrutazást, kutatjuk a csillagokat és tapogatózunk a vészkijárat után, mert képtelenek vagyunk megtenni azt az egyetlen dolgot, amire valójában szükségünk lenne: szembenézni a mohóságunkkal, a pazarló életmódunkkal, a vágyaink beteges kielégítésének hajlamával.

Gyorsan, sokat, finomat, és nem érdekel minket a holnap, közben azon megy a vita, hogy ki, miért, mikor és miért nem vállal gyereket, mert azért az mégsem járja, hogy fogy a magyar! A világ elpusztulhat körülöttünk, csak itt, a mi kis Kárpát-medencénkben legyen elég a habfürdő, az általunk keltett hullámokat pedig majd kerítéssel állítjuk meg a határon. Mert globálisan gondolkodunk, amikor a javak osztásánál tartjuk a markunkat, de hirtelen lokális érdekekre hivatkozunk, amikor vissza kellene csurgatni valamit a nagy közösbe.

Mondják azt is, hogy valójában nincsen semmi gond, hiszen csak az emberi faj van veszélyben, az anyag nem vész el csak átalakul. Hogy Földanya elég okos és túl fog élni minket. Halleluja! De ennyi erővel nincsen semmi gond a háborúkkal, a terrorizmussal, a gyermekmunkával, a szervkereskedelemmel. Hadd hulljon a férgese, hiszen úgyis mind halálra ítéltettünk a születésünk pillanatában!

Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább.

Hogy lassan maga alá temet minket a saját szemetünk, csak egy tünet. Valójában rég nem a műanyag ellen kellene harcolnunk, hanem a civilizációnk irányát kellene gyökeresen átértékelnünk és újragondolnunk, és azt, hogy mi magunk milyen szerepet szánunk önmagunknak ebben a rendszerben. Ez, ami a „nyugati” világban folyik, fenntarthatatlan, és ne legyenek kétségeink, hogy – habár sok tekintetben baromi messze vagyunk a nyugati világtól, de – Magyarország is ehhez a pazarló világhoz tartozik. Ha változásokat akarunk elérni, akkor óriási áldozatokat kell meghoznunk, és ha mi nem hozzuk meg ezeket önként, akkor majd a következő generáció fogja ennek következményeit elviselni kényszerűségből. Túl távoli amiről beszélek? És ha azt mondom, hogy a gyereked gyereke fog ölni majd az ivóvízért?

Egyél kincsem még egy kis csipszet, a maminak nőlsz!

A kutyám a bokorba szarik, én pedig a műanyag zacskót sanda pillantások közepette visszadugom a zsebembe. Ma nem konzerválunk kutyaszart. Közben reménykedem, hogy nem fogja egyszer a kutyáimat megmérgezi egy folyton kutyaszarba lépő, és emiatt igen dühös és frusztrált szomszéd. Én sem örülnék, ha minden nap a szart kellene vakargatnom a – diszkont áron vett, kambodzsai gyerekek apró ügyes ujjacskái által készített – cipőcském talpáról.

Bár minek is vakargatni?

Egyszerűbb újat venni.

Mert megérdemlem.

Nem igaz?

Forrás: mindenkilaci.hu