Kifut a víz alólunk?

Július nyolcadikán számosan pottyantak a Nagy Ugrás hazai központi rendezvényén, Felső-Gödön a Dunába. Az ugrás idején, délután három órakor fürdésre alkalmas idő volt, sokan a bőrüket is bekenték, hogy védjék magukat a káros sugaraktól. A napolaj jelentős része a vízbe mosódott – egy kánikulai hétvégén akár egy tonna napolaj kerülhet például a Balatonba –, és ezzel el is jutottunk a lényeghez. „Édesvizeink állapota sokkoló. Az eredmények nem meglepőek annak ismeretében, hogy a tagállamok az elmúlt húsz évben az EU vizekre vonatkozó irányelveivel kapcsolatos jogi kötelezettségeket nem vették komolyan” – reagált az Európai Környezetvédelmi Ügynökség néhány napja publikált jelentésére Andreas Baumüller, a WWF (Világ Természetvédelmi Alap) Európai Irodájának szakértője.

A tanulmány szerint (130 ezer európai folyó, tó, vizes élőhely és egyéb vízkészlet adata alapján) a kontinens felszíni vizeinek alig 40 százaléka kapott jó osztályzatot ökológiai szempontból, míg a kémiai vízminőség alapján csupán 38 százaléka. Európában különösen jó állapotban vannak Skandinávia északi részének, Skócia, Észtország és egyes mediterrán területek vizei. A másik véglet az alföldi helyzetű vizek, illetve a nagy folyók alsóbb szakaszai. Magyarország felszíni vizei kis százalékban érik el a jó ökológiai állapotot – emelte ki a jelentésből a WWF Magyarország.

Kelet-Európát figyelve – például Romániához képest – is rossz ökológiai állapotban vannak felszíni vizeink. Ha azt nézzük, hogy mekkora mennyiségű, jó minőségű felszín alatti vizünk van, az EU utolsó öt tagállamába tartozunk. A Tisza ökológiai minősítése azért kapott rosszabb osztályzatot egyebek mellett, mert csökkent a tiszavirágzás néven ismert jelenség. Ács Éva, az MTA Ökológiai Kutatóközpont professzora szerint – aki 2003 óta vesz részt a kontinentális vizek minősítési munkájában – árnyalni kell a képet.

A minősítés során az „egy rossz,­ mind rossz” elvet alkalmazzák. Azaz, ha egy, az ökológiai állapotértékelésnél figyelembe vett élőlénycsoport számára romlanak az életfeltételek, akkor az a víztest nem kaphat jó minősítést. A tiszavirág mennyisége egyebek mellett a folyó hidrológiai-morfológiai változásai/beavatkozások miatt esett vissza. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy például Romániával összehasonlítva Magyarországnak nincsenek magashegyi folyói és állóvizei, a síkvidéki felszíni vizek pedig jóval sérülékenyebbek a tájhasználat miatt.

A hazai vizek minőségét a mezőgazdasági termelésből eredő diffúz szennyezés mellett az is rontja, hogy eleve szennyezetten érik el az országhatárt a nagy folyók. Mi magunk is szennyezünk, hiszen például a szennyvíztisztítás nem terjed ki a gyógyszermaradványok eltávolítására, márpedig ezek hatásai zömmel ismeretlenek. – Felszíni vizeink közül a Balaton és a Duna vízminőségével nincs gond, ellenben például a Soroksári-Dunáról ez nem mondható el – emeli ki Ács Éva.

Látva a veszélyt 2000-ben az EU kormányai vállalták – ez a sokat emlegetett vízkeretirányelv –, hogy megakadályozzák vizeink további pusztulását, és jobb állapotba hozzák azokat 2015-ig, de legkésőbb 2027-ig. Az európai ügynökség jelentése azonban megmutatta, hogy a tagállamok nem tartották be vállalásaikat. „Az EU vízpolitikája megfelelő keretet és irányt határoz meg, de Magyarországnak és a többi tagállamnak sokkal komolyabban kell vennie a végrehajtást” – fogalmazott Gruber Tamás, a WWF Magyarország Vizes élőhelyek programjának vezetője.

A felszíni vizek állapotának javítására hazánk szinte valamennyi esetben időbeli mentességet kért, és vállalása szerint a jó állapotot legkorábban 2027 után éri el. A szervezet közleménye felhívja a figyelmet, hogy vannak esetek, amikor a halasztás indokolt, de a késedelmek magas aránya azt tükrözi, hogy nincs valós szándék a jó állapot elérésére.

A legfeltűnőbb szenny a szemét.

A folyók mentén élők tudják, hogy árvizek idején hatalmas szemétszigetek úsznak le folyóinkon. A tiszai szennyezés elsődleges oka az ukrajnai, romániai és szlovákiai hulladékgazdálkodási rendszer kiépítetlensége. Ukrajnában a legrosszabb a helyzet, itt sok kistelepülésen nincs hulladékelszállítás, ezért a folyók árterébe öntik a szemetet. A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság becslése szerint tavaly kora tavasszal 3200-3700 tonna hulladék érkezett Ukrajna és Románia felől a jeges árral.

A PET Kupa nevű civil kezdeményezés évek óta gyűjti a Tiszán felhalmozódott szemetet. A tavalyi szemétgyűjtő expedíció önkéntesei a folyó Dombrád és Tiszalök közötti szakaszát járták be ártéri hulladékok után kutatva: nyolc tonna PET-palackot és egyéb szemetet zsákoltak be. A hulladék több mint fele, 4500 kilogramm, alkalmas volt újrahasznosításra.

A csapbúl biztonságosabb

Az öt milliméternél kisebb, úgynevezett mikroműanyagokból nagyságrendekkel több úszik le ezekből a folyókon, mint PET-palackból. A Parányi Plasztiktalány néven – kevéssé ismert – projekt célja, hogy a Dunáról és annak vízgyűjtőjéről is adatokat szolgáltasson. Az idei mérések alapján egy köbméter Rába-vízben 12,1 mikroműanyag található, az Ipolyban 1,7 részecske úszik. Az utóbbi adat vélhetően annak is köszönhető, hogy a folyó többnyire nemzeti parki területeken, ipari és kommunális behatásoktól viszonylag elzártan kanyarog.

Természetes vizeinkbe a szintetikus szövetből készült ruhák mosásából és a kozmetikai szerekből is kerülhetnek mikroműanyagok. A Leedsi­ Egyetem kutatói az egyik plymouth-i mosodából kialakított laborban megnézték, hogy mi folyik el a mosóvízzel. Kísérleteik szerint hatkilónyi koszos ruhából egy mosás során közel félmillió poliészter- és több mint 700 ezer akrildarabka jut a csatornahálózatba, majd onnan jelentős részben a tengeri környezetbe. A hajszál átmérőjénél kisebb ruhadarabokat kimutatták óceánok felszínén, mélytengeri üledékekben és halakban is.

Hasonlóan megdöbbentő mérési eredményről számoltak be idén tavasszal is: apró műanyagszemcséket mutattak ki a kutatók a világ legnépszerűbb palackozott ásványvizeiben egy kilenc országra kiterjedő nagyszabású tanulmány keretében. A fredoniai New York Állami Egyetem kutatói 250 palackozott vizet vizsgáltak meg Brazíliában, Kínában, Indiában, Indonéziában, Kenyában, Libanonban, Mexikóban, Thaiföldön és az Egyesült Államokban. A palackozott vizek 93 százalékában mutattak ki műanyagszennyeződést.

„Úgy gondolom, hogy az azonosított műanyagrészecskék többsége magából a palackból, a kupakból, a palackozási eljárás folyamán kerül a vízbe” – idézte az MTI a vizsgálatot vezető Sherri Masont, az egyetem kutatóját. A tanulmány szerint palackonként nulla és több mint tízezer között mozgott a műanyagként azonosított szennyezőrészecskék száma. „A csapvíz gyakorlatilag biztonságosabb, mint a palackozott víz” – jegyezte meg a kutató, hiszen az amerikai csapvízben feleannyi a mikroműanyag, mint a palackozott ásványvizekben.

Az európai folyók látható és szabad szemmel láthatatlan szemetének jelentős része a Földközi-tengerbe kerül: a mikroműanyagok koncentrációja jelenleg a Földközi-tengerben a legmagasabb a világon. Az olasz Tengerkutató Intézet és a Nemzeti Kutatótanács adatai szerint négyzetkilométerenként 1,2 millió mikroműanyag úszik a vízben. „A Földközi-tengerben lévő mikroműanyag koncentrációja akkora, mint az óceánok nagy örvényeiben” – mondta Maria Cristina Fossi,­ a Sienai Egyetem ökológia- és ökotoxikoló­giai professzora egy milánói fórumon.

A kevésbé zárt területeken is elképesztő állapotok uralkodnak. Már a Föld legmélyebb pontján, a Mariana-árok mélyén is találtak műanyagszemetet: 10 898 méteres mélységben a műanyagon kívül fém, gumi, halászati felszerelés és üveg is volt. Ami nem süllyed le, az a felszínen úszik, majd kisodródik valahol. Az óceánok felszínén lebegő szemétszigetek között a legismertebb a Hawaii és Kalifornia között elterülő nagy csendes-óceáni szemétsziget, amelynek központi része nagyjából egymillió négyzetkilométeren terül el, és további csaknem 3,5 millió négyzetkilométeres területet fed le a lazábban felhalmozódott hulladék.

A műanyaggal nem csupán az a baj, hogy csúfítja a környezetet, és élőlények millióinak pusztulását okozza, hanem akár több ezer év is eltelik, mire lebomlik. A 2014-ben Európában felhasznált műanyag 15 százalékát újrahasznosították, húsz százalékát elégették, tizenöt százaléka lerakókba került. A műanyag termékek másik fele valószínűleg kijutott a környezetbe, és különféle módokon szennyezi azt. Megjelentek ugyan a biológiai­lag lebomló és bioalapú műanyagok, de ezek kis százalékát teszik ki az összmennyiségnek.

Szennyezés és szegénység

A friss kutatási eredmények nyomán az Egészségügyi Világszervezet bejelentette, hogy vizsgálatot indít az ivóvízben lévő műanyagszemcsék lehetséges kockázatairól. Bizonyára hasznos eredményekkel szolgál az elemzés, de a konkrét – és számon kérhető – döntések hasznosabbak. Például a műanyag termékek mellőzése. Olaszországban csak lebomló alapanyagból készített bevásárlótáskák használhatók 2011-től.

Franciaországban két éve nem lehet műanyag szatyrot adni a vásárlóknak, Kenyában egy éve, Görögországban pedig idén január óta. Románia pár hónappal ezelőtt határozott úgy, hogy 2019. január elsejével betiltja az egyszer használatos műanyag zacskók forgalmazását, India 2022-től rendelt el tilalmat. A Greenpeace Magyarországon aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy a kormány 2020-tól tiltsa be az egyszer használatos műanyag szatyrok forgalmazását. A kérelmet már több mint 55 ezren írták alá.

Az életmódváltás olykor konfliktussal jár. Ausztráliában – Új-Dél-Wales állam kivételével – tilos ingyen vékony műanyag zacskót adni a vásárlóknak. A tilalom július elsejei bejelentése számos incidenshez vezetett, feldühödött vevők pénztárosokkal gorombáskodnak, egy szupermarketben egy vásárló nekiesett egy pénztáros torkának. A tiltás a 0,035 milliméternél vékonyabb, egyszer használatos zacskókra vonatkozik, megszegőit Queensland államban 6300 ausztrál dollárig (1,3 millió forint) terjedő bírsággal sújthatják.

Zöldszervezetek adatai szerint – erről az MTI írt – az ausztrálok percenként 7150 egyszer használatos műanyag zacskót dobnak el, csak Queenslandben évente egymilliárd zacskót osztanak szét, országosan ötmilliárdot. Az ausztrál fővárosban már 2014-ben korlátozták a zacskóhasználatot, amely így évi 266 tonnáról 171 tonnára esett vissza.

A műanyaghulladék mennyiségének visszaszorítása érdekében szigorúbb uniós szabályozásra tett javaslatot május végén az Európai Bizottság. A tervezet értelmében betiltanák azon egyszer használatos műanyag termékek árusítását, amelyek könnyen és olcsón helyettesíthetők. Ebbe a körbe tartoznának egyebek mellett a műanyag fültisztító pálcikák, evőeszközök, tányérok, szívószálak, italkeverők és léggömbpálcikák. Ezeket kizárólag fenntartható anyagokból lenne szabad készíteni. A műanyagból készült egyszer használatos italdobozok csak a csomagoláshoz rögzített kupakkal vagy fedővel forgalmazhatók. Az Európai Unió országainak 2025-re gondoskodniuk kell az egyszer használatos műanyag flakonok 90 százalékának begyűjtéséről.

– A klímaváltozás a vízről szól, hatásainak több mint kétharmada a vízen keresztül nyilvánul meg – állítja Szöllősi-Nagy András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Fenntartható Fejlődési Tanulmányok Intézete professzora, az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának elnöke. Mind többen költöznek városokba, három éve már 80 nagyvárosban volt ötmilliónál több lakos, ami a szennyezés és a szegénység növekedésével is jár a városszéli övezetekben. Ma ötmilliárdan nem jutnak tiszta ivóvízhez a világon. Az Afrika déli felén bekövetkező betegségek 90 százaléka az egészséges ivóvíz és a csatornázás hiányával kapcsolatos.

Miért nem vagyunk képesek megvédeni ezt az elemet, miközben ettől függ az életünk? – a felvetésre Szöllősi-Nagy András válasza: itt csakugyan a politikai akarat hiánya vagy ímmel-ámmal megléte az alapvető ok. Nincs három éve, hogy a világ politikai vezetői nagy csinnadrattával elfogadták az ENSZ Közgyűlésén a fenntartható fejlődés céljait, amelyek közül a legfontosabb, hogy 2030-ra szűnjék meg a szegénység és az éhínség. Ezek, bár sokan megmosolyogják, hogy naivan ambiciózus célok, ám elérhetők lennének, ha meglenne a nemzeti és globális szintű politikai akarat.

A megfogalmazott tizenhét célt a víz köti össze, hiszen ha azt kivesszük a rendszerből, akkor az egész összeesik. Ezért szükséges nemzeti szinten is politikai prioritássá tenni a vizet, ideértve vizeink védelmét és a gazdasági fejlődést szolgáló integrált intézményrendszer kialakítását is.

A vízügyi szakember, aki az MTA elnöki víztudományi ad hoc bizottságnak is elnöke, nem tartja valószínűnek, hogy az ivóvízkincs feletti rendelkezés mértéke lesz egy „szép új világ” alapja, hiszen akkor Kanada a maga fejenkénti 120 ezer köbméter éves vízkészletével lehetne a világ ura, erre az aspirációra pedig nem látszanak értelmezhető jelek. (Kanada egy főre jutó vízkészlete nagyjából százszorosa a hazainak.)

Háborús ok?

A történelemben eddig nagyon kevés háború indult a víz birtoklásáért. Bár az is igaz, hogy egy valódi vízháború a mai Közel-Keleten történt két sumér városállam között négy és fél ezer éve. Lagas és Umma nem tudtak megegyezni abban, miként osszák meg a területükön átfolyó vizeket öntözési célokra. Így aztán négy napig derekasan öldökölték egymást, mígnem rájöttek, hogy bármelyikük nyeri is a csatát, hosszabb távon mindketten vesztenek. Megállapodtak tehát a méltányos vízmegosztásban. Ez egyébként a nemzetközi jogban (ami akkor persze még nem létezett) az első békeszerződés.

A mai Közel-Keleten különböző intenzitású, ám állandó viták tárgya a víz, legyen szó a Jordán folyó, a Tigris–Eufrátesz vagy legújabban a Nílus vízrendszeréről. Az utóbbit illetően például igen erős, MiG-ekkel és bombázással való fenyegetőzés alakult ki pár éve Egyiptom és Etiópia között a Kék-Níluson épülő Reneszánsz-gát okán. Ha nem is ennyire intenzív, de jelentős vita volt Törökország és Irak között a szaddámi időkben a Nagy anatóliai projekt kapcsán. Itt voltaképpen a szuverenitás alapkérdéséről van szó: a felvízi államok zömében úgy vélik, hogy azt csinálnak a vizükkel, amit akarnak, hiszen az szuverén uralmuk alatt van, míg az alvízi országok azzal érvelnek, hogy a felszíni országok nem méltányos viselkedése őket hátrányos helyzetbe hozza. Ez persze tömény, sokszor a tömegeknek szóló politika.

Jogos a kérdés, hogy van-e esély arra, hogy az egyre növekvő létszámú emberiség minden egyes tagja egyszer egészséges vízhez jusson? – Igen, van, hiszen nem a vízkészlet mennyiségével van a baj, hanem azzal, hogy miként gazdálkodunk a vízzel. Ez nyilván nemcsak hidrológiai kérdés, hanem elsősorban társadalmi. És ha társadalmi, akkor politikai – állítja Szöllősi-Nagy András. – A kérdés itt nem az, hogy hogyan csináljuk, hanem hogy mit csináljunk. A legfontosabb talán a vízzel kapcsolatos integrált intézményrendszer megléte, mert anélkül nem hatékony a vízgazdálkodás.

Bár globálisan az elmúlt negyven évben az egy főre évente jutó édesvízkészlet csakugyan drámaian csökkent (15 ezer köbméterről ötezerre), ez nem jelenti azt, hogy a víz „kifut” az emberiség alól, hiszen a víz körforgása azt megújuló készletté teszi. Az UNESCO programelnökének meggyőződése, hogy a tiszta vízhez szükséges tudományos és technológiai eredmények jó 90 százaléka a kezünkben van, a szükséges társadalmi és politikai akarat jó 90 százaléka viszont hiányzik.

Forrás: https://magyaridok.hu